Az idei szezon első hétvégje után megfogadtuk, nem megyünk többet egy napon két kanyonba, túl fárasztó utazni, kipakolni, beöltözni, levetkőzni, bepakolni, és újra utazni, kipakolni, beöltözni… Hát, a svájci túra második napja ezt máris felülírta. 🙂 Kicsit kényszerhelyzetben voltunk, mert Szabolcsot vártuk aznapra, egy óra körül érkezett a gépe Locarnoba. A nyughatatlan kanyonos vérünk viszont nem hagyott bennünket, így el kellett mennünk délelőtt egy gyors kanyonba Locarno környékén. Majd Szabival kiegészülve délutánra terveztük még egy rövid túrát, hogy ő se maradjon az első napján szárazon.

Komolyra fordulnak a dolgok – a kapaszkodó kötél ugrást jelent

Komolyra fordulnak a dolgok – a kapaszkodó kötél ugrást jelent

Így reggel korán indultunk is Gordevio felé, a Val Grande inferiore-ba. Rövid kis kanyon: fél óra felgyaloglás után 2-3 óra vízi vidámpark. A könyvünk térképe szerint kocsival egy darabig fel lehet menni, miután a főútról lehajtottunk, a valóságban sorompóval lezárták az utat már a legelején, szóval a főút mellett tudtunk parkolni, de szerencsére ez csak pár száz méter sétát jelentett pluszban. A patakot elérve észrevettük, visz még felfelé egy kapaszkodó kötél a sziklán, hogy a fenti csúszásra csábító vízesés se maradjon ki. Így hát másztunk egy kicsit, és ugrottunk is a neoprénekbe. Az első szakaszon a hullámvasút-csúszda után nyitottabb szakaszon még pár kisebb csúszda melegített be bennünket a későbbi adrenalin-bombákra. A bemelegítés után már jöhetett a komoly „munka” is: a 13 méteres ugrás, a smaragdzöld vízbe. A következő 23-as akna mint „Kis Niagara” ismert, elképesztő, grandiózus vízesés. Hatalmas, szinte fekete tóba érkezik, mellette egy gyönyörű, fátyolos oldalbefolyás és buja zöld növényzet a lenyűgöző háttér. Peti ment előre kötélen, de már fentről is nagyon nézte a fekete vizet, kereste az ugrópontot, de a fényviszonyok miatt – fent vakító napsütés, lent sötétség – nem lehetett felmérni a vízmélységet. Lentről már lendületes activityvel mutatta nekem, hogy mély a tó, ugorható. Rövid tanácskozás, nézelődés 23 méteren, és arra jutottunk, hogy ez hülyeség, biztosan nem arra gondol, hogy innen ugorjunk, biztos van lentebb egy párkány. Találtam is pár méter után egy akkora repedést, ahol majdnem kényelmesen le lehetett szerelni a kötélről és stabilan elugrani. Hát, egy darabig zuhantam, az biztos, mire tavat értem, és lentről is megcsodálhattam a vízesést. Persze kiderült, Peti fentről is vállalhatónak érezte volna azt az ugrást, sebaj, legközelebb megtesszük neki azt a szívességet, hogy ellenőrizzük a tavat, és videózunk lentről, amíg ugrik. 🙂

a „Kis Niagara”

a „Kis Niagara”

Következett egy kisebb ereszkedés, ahol egy nagyon jól tagolt, szinte lépcsőház szerű repedésben pár méter után leszereltünk a kötélről, és csúszva folytattuk. Az érkezés medencéje nem volt túl mély, de tökéletes ívű, így szinte mindenkit megpörgetett egy kicsit. Jó móka volt, jó párszor visszamásztunk. A következő akadály – egy tízes ugrás, aztán megint egy mély tó, megint egy tízes… Hát igen, itt már tudtuk, ide bármikor szívesen visszajövünk, ez igazi élménykanyon a javából, ráadásul gyönyörű, sávos-csíkos kőzetben. És a legjobb még ránk várt, nem sokkal később elértük a Grande 26-os csúszdáját, amit felfelé sétálva a hídon már jó előre kielemeztünk. Egy pár méteres csúszdán melegítettünk be közvetlenül a nagy feladat előtt. A 26-os eleje lapos, hosszú, aztán egy törés, és egy kis zuhanás a tóba. Peti dobtuk megint az oroszlán elé, és bemutatta a tökéletes technikát: a tóba benyúló szikla miatt fontos, a lapos, rázós elején kellően felgyorsulni, és nagy sebességgel elérni a „katapultot”, így elég messzire repülve, a sziklától távol lehet a tóba érkezni. Remek kis horror-csúszda, az addigi élmények után hab volt a tortán. Az utána következő 28 méteres vízesés könyvünk szerint szintén extrém csúszda, hát ezzel nem igazán értettünk egyet, ránézésre túl szűk és gerinctörően rázós, inkább maradtunk a kötél mellett. A kiszállás egy kicsit dzsungelharcos volt, de legalább rövid.

A kőhíd jelzi, ez már a 26-os csúszda

A kőhíd jelzi, ez már a 26-os csúszda

Aztán az autóhoz érve bekapcsoltuk a telefont, és kaptuk a rossz hírt, Szabolcs gépe késett, így lemaradt a csatlakozásról, csak órákkal később érkezik… Így sajnos nélküle, és a taxis szerepét vállaló Frédi és Andi nélkül kellett elindulnunk az Osogna inferiore felé. Hasonlóan rövid kanyon, gyönyörű megközelítő úttal, ami meredeken, hamar Osogna falucska fölé visz, gyönyörű kilátással az egész völgyre. Maga a kanyon kicsit az ellentéte a délelőtti kalandunknak, páratlan szépségű, mély szurdokvölgy, sok ereszkedéssel a magas, simára csiszolt, falak között. A formák, a fények gyönyörűek voltak, és a vízesések szinte folyamatosan követték egymást, nagyon kevés sétálós szakasszal. Ezek így együtt egy tökéletes kanyon hozzávalói lennénk, de… Ott az a de, hogy bizony a sorrendet elrontottuk. Mert a Grande vidámparkja, csúszda és ugrás halmozása után, egy ereszkedős kanyon, bár gyönyörű, de nem löki meg annyira a pulzusszámot, és nem ad annyi élményt és valahogy hiányérzetet hagy maga után. Pontosabban hagyna, mert szerencsére ott volt az az ötvenes akna, ami minden kanyonos arcára mosolyt csalna. Nehéz szavakkal leírni, fotókkal, vagy akár videóval visszaadni, azt az élményt, amit ez a vízesés a kanyon közepén, egy nyitottabb szakasz után tartogat. Egy pár méteres ereszkedéssel érkeztünk meg az akna tetejébe, ahol már látszott, ezt nem fog

AZ ötvenes

AZ ötvenes

juk megúszni szárazon. 🙂 A kötél végig a vízesésben vitt, és az utolsó pár méter kivételével végig a permetben-párában-vízsugárban ereszkedtünk, és a fehér habokon kívül semmit sem láttunk, küzdöttünk a levegőért, és csak engedtük bele magunkat a semmibe, fehér ködbe. Csak azt sajnáltuk, hogy nem tudtunk visszamászni, mert ezt az ereszkedést bármennyiszer ismételnénk. Persze nagy kérdés, hogy akár csak egy kicsit nagyobb vízállás mellett vajon mennyire mosolyogtunk volna. Ebben a vízesésben nincs más megoldás, nincs szárazabb út, és nem nagyon lehet elhúzást sem csinálni, szóval óvatosan nagyobb vízállásoknál, ez a fantasztikus élmény hamar veszélyessé válhat. Ezután pár újabb ereszkedés és vízesés során már gyönyörű kilátásunk volt a falura és a völgyre, a délutáni nap fényében. Az utolsó tó és a partja persze ezen a szép nyári délutánon teli volt strandoló helyiekkel, hát indulás előtt mi is csatlakoztunk egy kis napozás-fürdőzés erejéig.

Tökéletes nap: felhőtlen idő, két ticinoi klasszikus, és szerencsére este már teljes létszámmal és szuper időjárás előrejelzés birtokában tervezhettük tovább a teljesítendő kanyonok listáját. Azt azért felírtuk lábjegyzetbe, hogy ha még egyszer a Grande közelében járunk, ki nem hagyjuk az ismétlést!

Mint minden vízerőmű által kezelt svájci kanyonnál, az Osogna esetében is a kanyon megkezdése előtt mindenképpen fel kell hívni az Infoline-t, hogy aznap nem lesznek-e műveletek, ami miatt nem járható a kanyon, és kiszálláskor is kell telefonálni, hogy a csapat rendben kiért. Senki ne induljon el, amíg nem telefonált, ez a fél perces hívás életet menthet!!! A telefonszám, és minden aktuális információ megtalálható a kanyon ki/beszállásánál elhelyezett táblán.

Folytatás következik… 🙂

 

 

IDE KATTINTVA MEG TUDOD NÉZNI A TÚRA KÉPEIT

 

 

 

Grande

http://www.swisscanyon.ch/canyons/descrittivi/grande-inf.htm

http://canyon.carto.net/cwiki/bin/view/Canyons/ValGrandeinferioreCanyon

http://www.descente-canyon.com/canyoning/canyon/2683/Grande-inferieur.html

Osogna

http://www.swisscanyon.ch/canyons/descrittivi/osogna-inf.htm

http://canyon.carto.net/cwiki/bin/view/Canyons/NalainferioreCanyon

http://www.cicarudeclan.com/ita/a5_osogna.htm

http://www.descente-canyon.com/canyoning/canyon/2676/Osogna-inferieur.html