Nehéz szívvel búcsúztunk Anditól, Fréditől, Károlytól és Szabitól, valamint Ticino hegyeitől és kanyonjaitól a borús, esőbe hajló időben a játékos kis Tomè kanyon után, és indultunk a hosszú, 400 km-es utunkra dél felé. Az Alpokat borító esőfelhők elől egészen Liguriáig menekültünk egy kis napos folt reményében. Már jó ideje szemeztünk a régió egyik kanyonjával, ami tökéletes B tervnek tűnt, sőt így még a tengerben is áztathattuk magunkat egy kicsit. A zúzós Mondelli, és a két napos Ogliana di Quarata helyett pihenősebb célokat kellett kitűztünk.

A Barbairáról tudtuk, hogy a környék legfelkapottabb kanyonja, 4 euros belépővel (!), sok-sok vezetett túrával, kiépített parkolóval, öltözővel… Nem kimondottan az a komoly, sportos kanyon első ránézésre, ami bennünket lázba hozna. A szépsége viszont felkeltette az érdeklődésünket, a fotókon látott hihetetlen zöld medencéket már régóta szerettük volna az élőben szétugrálni. 🙂 Sötétben érkeztünk, így csak reggel, a kanyonba indulva csodálkoztunk rá a kis falucska, Rocchetta Nervina szépségére. A megközelítés sem túl fárasztó, kevesebb, mint egy óra múlva már a neopréneket húztuk magunkra a jellegzetes kis kőhídon a kanyon felett. Már az indítás is tökéletes: ugrás a mélykék vízű kanyonba a kőhídról. Aztán tovább gyalogolva a köveken észrevettük, mindent barnás kiválás borít. Elsőre a tipikus algának tűnt, amin mindig csúszkálni szoktunk. De nem, a kanyon újabb meglepetése, ez valamilyen ásványi kiválás volt, ami sok helyen össze is cementálta a kavicsokat, sziklákat, és még egy jó hír: tökéletesen tapadt. Egész kanyonban azzal játszottam, hol csúszok meg a sziklákon, csak egy ilyen pontot találtam. Pedig tényleg keményen próbálkoztam. 🙂 Az első szakasz nyitottabb, sétálósabb rész, egy kicsit el is bizonytalanodtunk, biztos megérte ennyit autókázni? De hamar megkaptuk a válasz: százszor is igen! Olyan elképesztő természeti csodát láthattunk aznap, amiért azóta is csak hálálkodom.

Az igazi váltás a kanyon jellegében egy bal oldalon levő létra után következett: mintha egy beszakadt barlangba érkeztünk volna, mésztufák, cseppkövek, mesébe illő kék vízű medencék, a szurdokba lógó, trópusinak ható növényzet, szikrázó napsütés. Hát, láttunk már jó pár kanyont, köztük rengeteg szépet, sőt alig pár napja olyan kincseket, mint a Pontirone és a Lodrino, de ott és akkor őszintén elgondolkoztam, hogy én innen nem megyek ki, maradok, tessék átírni a lakcímkártyámon az állandó lakcímemet erre a kanyonra. És ezt még lehetett fokozni: a v2a3-as jellemzőből a v(ertikal)2 azt jelentette, hogy nem kellett a kötél csak egyetlen egy vízesésben a 8-9-ből. És mivel már írtam, hogy a kőzet egyáltalán nem csúszott, ez csak egyet jelenthet: ugrást! 🙂 Hogy máshogyan zárulhat egy olyan tökéletes kis kanyon, mint ez: nyilván kis gát, alatta türkiz medence éééés: ugrás!

Nem véletlenül hoznak ide annyi túrát, ez a kis kanyon maga a paradicsom: gyönyörű, egyszerű, csupa móka. Ugyanakkor az is látszott, hogy tavasszal komolyabb vizek is szoktak szaladgálni a kanyonban, egy-két magasabb kikötés, régebbi vízállás nyoma a falon jól jelezte ezt. Nagy kedvem lenne egyszer megnézni ennek a paradicsomi kanyonnak az ördögi arcát is, szerintem lennének nagy meglepetések… 🙂

Folytatása következik…

 

IDE KATTINTVA MEG TUDOD NÉZNI A TÚRA KÉPEIT

 

 

http://www.cicarudeclan.com/ita/a5_barbaira.htm

http://www.openspeleo.org/openspeleo/canyons-view-6.html?nv_zone=221&page=1

http://canyon.carto.net/cwiki/bin/view/Canyons/BarbairaCanyon

http://www.descente-canyon.com/canyoning/canyon/2522