Nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra, az olasz kanyonos barátaink felkérése, hogy a 20 éves olasz kanyonos szövetség, az AIC (Associazione Italiana Canyoning), fórumára írjam meg a lelkes kis csapatunk történetét. Aki az eredeti olaszt olvasná: AIC forum vagy AIC facebook. Aki még nem ilyen penge olaszból, íme a magyar fordítás:

Mégis hogy jut eszébe néhány magyarnak, egy hegyek nélküli országban, hogy kanyonozzon? A barlangászat érthető, Budapest, a fővárosunk, a barlangok városa, és könnyedén lejuthatunk akár munka után a mélybe. És a barlangászatból indulva már érthető, hogy eljutottunk végül a kanyoning ötletéhez. A kilencvenes évek végén, Frédi, barátunk, mentorunk és túratársunk egy francia barlangász versenyen találkozott először ezzel a sporttal. Olyannyira megtetszett neki, hogy bele is vetette magát, és jó pár barlangásszal elindultak a távoli Ausztria, Olaszország és Szlovénia felé az első magyar kanyonos túrák. Barlangász klubunk közös volt Frédivel, és a túrák során egy kis kanyonos kemény mag alakult ki, 7-8 lelkes barát jártuk nyáron a kanyonokat. Természetesen semmilyen technikai forrás, tapasztalat, pláne semmiféle tanfolyam nem állt rendelkezésre, tehát mentünk, ahogy tudtunk, ahogy gondoltuk, a barlangász kötéltechnikából kiindulva. Általában nem volt más, mint fénymásolt leírás, természetesen olyan nyelven, amit nem értettünk. Szóval, gyakran nem minden nehézség nélkül találtuk meg a kanyonokat, de azt legalább tudtuk, mekkora lesz a legnagyobb vízesés, mekkora kötelet vigyünk. A kanyonokban persze a kanyonos technikát nem ismerve, adódtak nehéz helyzetek, sok mindent a gyakorlatban próbáltunk végig, miért is nem szabad úgy csinálni. Szerencsére ezeket a kezdeti időket, elsősorban a nagyon talpraesett társaságnak köszönhetően, balesetek nélkül sikerült átvészelni valahogy.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Aztán megjelent egy-két angol nyelvű leírás, majd beindult az internet korszak is, igazi információ áradat a korábbi rajzolt térképek után. Jól emlékszem, amikor az első angol nyelvű könyvben, egy békés téli napon olvasgattam a Mondelli inferiore leírását, amit előző nyáron terveztünk bejárni. Akkor túl sok víz volt, szóval csak az intermediot csináltuk meg végül. Szerencsére, mert ugye a számokból csak a legnagyobb vízesés magasságát megértve nem tudtuk, hogy egy 30-as kötelet kellene raknunk a hídra, a kiszálláshoz, a hídra kimászni… Részben ez indított el afelé, hogy megtanuljak még olaszul is, és megértsem a leírások, könyvek szövegét is, ne csak a számokat, és képeket. Nem hivatalos kis csapatunkkal, a CanyonMonkeyssal, elindítottuk a facebook oldalunkat, és a weboldalunkat magyarul, túraleírásokkal, képekkel. Így mások, akik szintén túrát terveznek kanyonokba, könnyebben jutnak információkhoz, videókat, képeket látva könnyebben tudnak tervezni. Pár év után pedig megalapítottuk az első magyar kanyonos klubot is, Magyar Kanyoning Sportegyesület – MKSE néven. Így a kis baráti csapatunk nyitottá vált, és aki ezt a sportot szerette volna itthon elkezdeni, már tudott hová fordulni. Időközben megjelent a Manuale tecnico di soccorso in forra c. könyv is, amit egyből meg is rendeltünk, és szerencsére a javuló olasz tudásommal már le tudtam fordítgatni a többieknek, és pillanatok alatt a bibliánkká vált. Így a technikai tudásunk is látványos fejlődésnek indult, és a hozzánk érkező kezdő kanyonosok már a modern egyköteles rendszert ismerték, ismerik meg. Emellett itthon próbálunk barlangász rendezvényeken előadásokat tartani, és mindenkit efelé a biztonságos technika felé terelgetni.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

De milyen az élete egy kanyonosnak, aki nem olyan szerencsés, hogy ott éljen, ahol kanyonok is vannak? Hát, nehéz. A túra szervezése is nehezebb, pl. a meteorológia egyszerűbb, ha valakinek csak az ablakon kell kinéznie, nem pedig folyamatosan weblapokat figyelve tippelni 600-1000 km távolból. Emellett nekünk minden túra legalább 6 óra utazással indul. Emiatt jól kell szervezni, hogy hány autó menjen, ne egyedül fizesse valaki a benzin költséget. Egy átlagos kanyonos hétvége pénteki, munka után indulással kezdődik, ami azt jelenti, mindig éjszaka érkezünk, legjobb esetben éjfél körül. Másnap kanyon, lehetőleg hosszú, vagy kettő. Vasárnap pedig valami rövidebb, hogy azért este tízig haza is érjünk. Ez persze azt jelenti, csütörtökön már mindent bepakoltunk, munka után, és hétfőn munka után pakolunk ki. Szóval fárasztó, és áldozatokat kíván, ha egy magyarnak ez a sport a szenvedélye, ami egyben azt is jelenti, magyar kanyonos csak a legelszántabb bolondból lesz. Nyilván kevesen vagyunk, és érthető, hogy soha nem is leszünk sokan. De mindannyian tudjuk jól, ezért a sportért, életmódért megéri. Ennél a ki-be pakolásnál, és állandó kialvatlanságnál ezerszer jobb nekünk egy kanyonos nyaralás. Minimum egy, de inkább két hétre szoktunk menni évente legalább egyszer, ha már ilyen messzire utazunk. Az évek során bejártuk Észak Olaszország minden régióját, Ticinot, Mallorcát, Andalúziát, Szicíliát, és amíg lehetett Szlovéniát, de még sok a terv. Termálfürdőkben gazdag országként a hosszú téli estéket meleg vízzel, és tervezéssel töltjük itthon.

És persze a könyvek, leírások, információk nehéz elérhetősége mellett, majdnem lehetetlen a felszerelés beszerzése. Itthon még a profibb hegyi sportboltok sem mindig tudják, mi az a kanyoning, és persze speciálisabb felszerelések, ereszkedők, különösen pedig kanyonos cipők beszerzése maximum rendelésre lehetséges, ha egyáltalán lehetséges. Van, ahol a Piranahoz rendszeresen tagadják, hogy lenne megfelelő karabinerük, pedig dehogy nincs, csak nem tudják összerakni. Szóval, ha egy magyar kanyonost gumicsizmában láttok, ne nevessétek ki, nem biztos, hogy megéri neki évi egy-két kanyon kedvéért megvennie a cipőt, de nem is tudná hol megvenni, ezért használja, amit használ a barlangban is. Szerencsére azért ebben a tekintetben is sokat javul a helyzet, de az AIC fesztiválra kitelepülő kanyonos boltok számunkra még mindig a menyországot jelentik.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy kis csapatunk Észak-Olaszországot, egészen pontosan Friulit tekinti a kanyonos hazájának. Eleinte, 2000-2010 környékén Szlovéniába és Friuliba vegyesen jártunk a hétvégékre, aztán a Szlovénia a tiltás miatt végleg elmaradt. Így szinte minden hétvégi túránkat ide szervezzük. Egyszer megpróbáltuk a Garda-tavat is hétvégi programnak, de 1000 km oda, pár óra alvás, három kanyon egy nap alatt (rövidített Jurassic, csak az ultolsó 6 akna, Jacuzzi, és éjszakai Palvico inferiore), utána még egyszer 1000 km haza már sok két napra, megtanultuk, legközelebb csak minimum 3 napra megyünk oda. Persze emiatt különösen szomorú nekünk a Bellunoi régió tiltása, mert az ottani kanyonok még pont beleférnének egy hétvégi programba. Sokáig, 10-15 évig nagy magányban kanyonoztunk a hegyekben, más kanyonosokat nem sokat láttunk. Aztán az utóbbi kb 5 évben egyre többször futottunk össze más túrákkal, más kanyonosokkal. Találkoztunk a CanyonEast szuper csapatával is, párszor részt vettünk az AIC fesztiválokon és a FriulCanyonon is, ami kis létszámával mindig különleges, családias hangulatú, sőt tavaly Ticinoban a RIC-re is el tudtunk menni.

Bár nagyon kevesen vagyunk, csak kb 20an, sok még a tervünk, fejlesztünk, fejlődünk, és megyünk, amikor csak tudunk. Fontos lépés volt számunkra, hogy ketten a férjemmel tavaly részt vehettünk az AIC kettes szintű tanfolyamán, idén mindenképpen tervezzük a hármas szintet is. Az olasz képzési rendszerben több dolog is szimpatikus, elsősorban, hogy nem guide képzés, hanem olyanoknak szól, akiknek a kanyoning hobbi, szerelem, életforma. Más a dinamika, a feladatok leosztása, a felelősség, ezért kicsit a kötéltechnika megközelítése is más, ha mindenki legalább önálló, vagy akár tud beszerelni. Emellett külön köszönet a szuper oktatóinknak, akiktől sokat tanultunk, arról is, hogyan lehet továbbadni ezt a tudást, és megerősítették bennünk a sportunk és a hegyek szeretetét, tiszteletét. Emellett idén Albániába is szervezünk 10 napos túrát, ami sajnos pont a FriulCanyonnal egy időben lesz. Azért remélem azok a csapattagok, akik nem tudnak oda velünk jönni, mennek majd legalább Friuliba. És persze remélem, találkozunk majd az AIC fesztiválon is, már alig várjuk az időpontot, és szervezzük is a szabadságot.

Végül a CanyonMonkeys név története: aki már látott fotót a termálfürdőző japán makákóról, már érti is az okát.

Bocsánat az esetleges olasz szövegben elkövetett nyelvtani hibákért, sajnos a sűrű kanyonos programok mellett kevés időm marad az olasz nyelvtant tanulgatni. 🙂

Boglárka